l
l
3
Hibbant vénember-e a kedves bópeer?
Tanizaki és Déry művének összehasonlító elemzése

Tanizaki Dzsun’icsiró (1886 - 1965) nemcsak a japán irodalom jelentős egyénisége volt, hanem előkelő helyet vívott ki magának a világirodalomban is. Henry Miller a 20. század legférfiasabb írójának nevezte. Túlfűtött atmoszférájú novelláinak, regényeinek főszereplői általában gyönyörű nők, akik szépségükkel férfiakat ejtenek rabul és démoni erővel tartják hatalmukban imádóikat. Borotvaélen táncoló hőseinek lélekrajzát a freudi pszichoanalízis eszközeivel tárja elénk az író. Tanizaki stílusát a plasztikus kifejezőerő, fülledt erotika jellemzi. Művészetfelfogásának kifejtésében - Oscar Wilde szavait kölcsönözve - Tanizaki azt vallja, hogy számára fontosabb az élet művészete, mint a művészet élete.
A 20. században keletkezett japán irodalmi alkotások, novellák és regények olvasása során egyrészt általában egy távoli világ egzotikumában gyönyörködünk, másrészt ösztönösen az a kíváncsiság hajt bennünket, vajon van-e amiben magunkra ismerhetünk.Mi az, ami közös, ami hasonló, esetleg ugyanaz nálunk és abban a nagyon messzi szigetországban? Tanizaki esetében a választás önként adódott. Az Egy hibbant vénember naplója (Fordította: Göncz Árpád. Európa, Budapest, 1980.) 1961-ben íródott, négy évvel Tanizaki halála előtt, az író hetvenötéves korában. Déry Tibor (1894 - 1977) alkotása, a Kedves bópeer… tizennégy évvel később, 1975-ben keletkezett, amikor Déry nyolcvanegy esztendős és két év múlva már halott. Mind a két mű mottójaként egy Kant-idézetet választhatnánk: ”Szerelem nélkül az élet mit sem ér!” Mindegyik alkotás erősen életrajzi fogantatású. Szerelem és halál egyszerre van jelen bennük. Ahogy Tanizaki írja: “Egy pillanatig sem ragaszkodom az élethez, de amíg élek, akaratlanul is vonzódom a másik nemhez. Ez biztos, hogy eltart halálom pillanatáig… a szexuális gerjedelmet ma is élvezni tudom akármilyen eltorzult, közvetett formában. Ma szinte ezért a gyönyörűségért élek, ezért és az evés gyönyörűségéért.”
Tanizaki és Déry műve egyes szám első személyben íródott.  A modern japán irodalomban kedvelt volt ez a kifejezési forma. Az énregény igen előkelő helyet vívott ki magának. Mind a két alkotás napló, hiszen ez a legszemélyesebb és az egyik legőszintébb műfaj. A napló már a Heian-korszakban (794-1186) igen elterjedt, Japánban főként nők művelték, megteremtve ezzel a japán irodalmi nyelvet. A férfiak közül - akik inkább kínai nyelven írtak - csak a kor legjelesebb költője, írója, Ki no Curajuki alkotott ebben a műfajban, de a Toszai napló című művében ő is nőnek vallotta  magát, hogy érzelmeinek szabadabb folyást engedhessen.
Az általunk vizsgált 20. századi naplók írói, Tanizaki és Déry, szinte mindent tudtak az öregkorról, s kíméletlen őszinteséggel tárták fel legapróbb megfigyeléseiket is. A két főhős, a két öregember körülményei körülbelül azonosak. Életük során mindketten jómódra tettek szert. Ucugi Tokuszuke gyönyörű villában lakik családja körében, saját ápolónővel, saját sofőrrel rendelkezik. A Déry által megrajzolt író egy pasaréti villában éli le utolsó napjait, házvezetőnője visel rá gondot. Mindkét mű hőse  súlyos beteg, állandó ápolásra, kezelésre szorul. Időnként azonban mind a ketten ki is használják helyzetüket, eltúlozzák fájdalmukat, hogy több törődést, gondoskodást és együttérző szánalmat csikarjanak ki maguknak. Ugyanakkor valóban halálos beteg mind a kettő, iszonyatos kínokat kell elviselniük, ahogy Déry hőse írja naplójában: “A szenvedésnek, úgy látszik, nincs tűrési határa.”  Persze mindketten megpróbálnak fellázadni a folyton fejük felett lebegő megmásíthatatlan ítélet, a halál ellen. Mivel kénytelenek elviselni azt, hogy napról napra kifossza testüket az idő, egyre inkább ragaszkodnak minden máshoz, ami még megmaradhat számukra. Zsugori, fukar öregember mind a kettő, hacsak nem a menyükről van szó. Mind a két vénember leplezetlen őszinteséggel vall önmagáról. Álljon itt példaként egy-egy részlet a két naplóból arra, hogy mennyire hasonlít egymásra a két főhős. Bizonyára nem könnyű eltalálni, hogy melyik idézet, melyik írótól származik.
“Nagyon jól tudom, hogy csúf és ráncos vénember vagyok. Mikor lefekvéskor kiveszem a műfogsoromat, ésa tükörbe nézek, az arc, ami visszanéz rám, igazán hátborzongató. Ha becsukom a szám, az ajkam összeszorul, s az orrom az államra lóg. Még elgondolni is döbbenetes, hogy ez az én arcom. Még egy majomnak sincs ilyen ocsmány képe. Hogy is remélheti valaki, ha ilyen az arca, hogy megtetszik egy nőnek?”
“Tehát álltam a tükör előtt. Most felfogtam, mit tesz az: porig sújtottan. S hogy mit: tőrdöfés hátulról. Reszkettem felháborodásomban, s valljam be, a halálfélelemtől. Néztem, hosszú, fehér hajamat a tükörben: az mégsem csal. Szemem alatt a szarkaláb sem.”
Hogy megfejtsük a talányt, az első idézet Tanizaki naplójából, a második Déryéből való. A két részlet is mutatja, hogy e kendőzetlen őszinte hangnem Tanizakinak is, Dérynek is sajátja. Mindkét író a Nobel-díj várományosa volt, mindketten hiába. Pályájuk során mindegyikőjüknek betiltották egy-egy művét szemérem elleni erőszak vádjával (Déry: Lia - 1917;  Tanizaki: A kulcs - 1956). Tanizaki grandiózus vállalkozása, Muraszaki: Gendzsi regénye, a klasszikus japán irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotásának fordítása nem jelenhetett meg modern japán nyelven a 30-as évek végén, a 40-es évek elején, mert a cenzúra kifogást emelt az ellen, hogy a műben Gendzsi herceg titkos viszonyt folytat mostohaanyjával a császár hitvesével. Tanizaki hibbant vénembere szinte kívülről figyeli önmagát, még azt is bevallja, hogy sokszor az átélt fájdalom szinte élvezettel tölti el. Mazochizmusát nem is leplezi, nyíltan beismeri, hogy  a kegyetlen, romlott nők iránt vonzódik. A Déry hőse által írott naplóban viszont sokszor találunk romantikus szárnyalású mondatokat, misztikus, néhol fantasztikus elemeket. Az öreg író olykor a fiatalok szótárából kölcsönzött kifejezéseket használva próbálkozik meg azzal, hátha így sikerül neki becsapnia az időt. Déry “lecsavart vágyakról” beszél. Tanizakinál azonban hedonisztikus élvezetekről olvashatunk. Tanizaki műve mintegy polemizál egy másik jelentős japán alkotással, amely egy évvel korábban, 1960-ban íródott. A Nobel-díjas Kavabata Jaszunari: Csipkerózsika című művéről van szó, melyben a főhős szintén öregember, ő viszont impotenciával küzd. A nyilvánosházban hiába fekszik mellette egy gyönyörű nő, az öreg már csak arra képes, hogy jól kialudja magát.
Tanizaki és Déry írása abban is közös, hogy gyakran bukkan fel bennük az önirónia, az öngúny. A sok hasonló vonás ellenére a két főhős szerelmének tárgya, menyeik, meglehetősen különböznek egymástól. A francia Svájcban nevelkedett tizenhét éves Catherine, akit Déry naplója Katinak nevez, még csak újdonsült fiatalasszony. Csupa tisztaság és jóindulat, csodálattal adózik író-apósa, a bópeer iránt, ugyanakkor tudatosan érvényesíti a családban jogait: a napló végén kisbabát vár az ifjú pár. Kati alakja idealizált, különösen Szacukóhoz képest. Ucugi Tokuszuke menye korántsem svájci nevelőintézetben nőtt fel. Férjhez menetele előtt táncosnő volt egy kabaréban. Életkorát nem említi az író, csak annyit tudunk, hogy van egy nyolc-tíz év körüli fiúgyermeke. Szacuko és férje már annyira elhidegültek egymástól, hogy mindketten a maguk önálló életét élik. Szacuko érdekből hajlandó arra, hogy nagyritkán apósa nemi szeszélyeinek eleget tegyen, de a vénembernek ezért mindig busásan fizetnie kell A fukar Ucugi Tokuszuke, aki saját gyermekeitől minden pénzt megtagad, boldogan veszi meg az antiloptáskát, a macsakszemes gyűrűt, sőt úszómedencét is akar csináltatni, hogy Szacuko vízi balettjében gyönyörködhessen. Még arra is képes, hogy saját házában szemet húnyjon menye titkos találkái felett, hogy ilyen áron az általa áhított alamizsnát megkaphassa.
Álljon itt újból két idézet, melyekben mind a két író az öregkori szerelem csúcspontját festi le: “Odakuporodtam a lábához, mint július 28-án, s rátapasztottam az ajkam a lábikrájára., ugyanott, s lassan megízleltem a testét a nyelvemmel. Ennek már igazán csókíze volt. Az ajkam mind lejjebb és lejjebb csúszott, egészen a sarkáig. Meglepetésemre nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy azt tegyem, ami tetszik. A nyelvem megérintette a lába fejét, aztán a nagyujja hegyére költözött. Úgy térdepelve, számba vettem az első három lábujját. Rátapasztottam az ajkam a talpára - a talpára, ami ugyanolyan kísértően kifejező volt, mint az arca.”
Dérynél az érzelmek jobban dominálnak: “Sajnos, Catherine nem tudott parancsolni sem nyelvének, sem fiatal izmainak. Hirtelen mellettem termett, az ablaknál, s még fel sem ocsúdtam, lábujjhegyre állt, s két vékony karjával átölelte nyakamat.
- De kisasszony! - mondtam.
- Hallgasson, …! - mondta ő, forró fiatal leheletével a szájamon.”
Tanizaki írásainak szereplői közül végül is az öregember a legkevésbé álszent. Hibbant érzelmeit őszintén vállalja még a túlvilágon is. Utolsó kívánsága, hogy sírkövén Budha lábnyomát Szacuko gyönyörű talpa formázza, hogy még a sírjában is imádott menye tiporjon elporladó testén.

***
Vihar Judit
.....
Következő oldal>>>>